Első körben azt nézzük meg, mi a teendő, ha már kész a baj, a második nekifutásra pedig arra próbálunk választ találni, hogy hogyan lehet minimalizálni a kitörések számát és esetleg az intenzitásukat is. Fontos előre leszögezni: általános érvényű recept nincs, gyereke és helyzete is válogatja, hogy éppen mi jön be, magyarul kísérletezni kell.

Hiszticsillapítás

Lássuk tehát, mi a teendő, ha már megy a hepaj. Módszer több is akad, és nem is kerül mindegyik túl nagy energiabefektetésbe vagy agymunkába. A legalapvetőbb és legegyszerűbb simán csak oltalmat nyújtani - leginkább egy ölelés és csitító szavak formájában, mert ha a gyerek azt érzi, hogy mellette állunk, attól még ilyen kritikus állapotban is megnyugodhat. Van azonban két bökkenő: az egyik az, hogy ezekben a helyzetekben mi magunk is annyira feldühödünk a tehetetlenségérzéstől, hogy képtelenek vagyunk nyugodtan reagálni, a másik pedig az, hogy egyszerűen nem használ a csitítás - a gyerek kibújik a szülő karjaiból, ismét a földhöz csapja magát, és folytatja, amit elkezdett. Ilyenkor kénytelenek vagyunk más megoldás után nézni.

Helyzettől függően hasznos lehet bármi meglepő is ilyenkor, ami eltereli a kölyök figyelmét. "Nézd csak, hát mit csinál az a kutya ott a túloldalon! - Nekem egyszer ennyi volt kibillentetni a fiamat a kezdődő toporzékolásból - mesél egy anya immár felnőtt korú gyermeke "sötét" múltjáról. - Úgy kapta oda a fejét, hogy szinte látni lehetett az arcán, ahogy elfelejti, mi baja. Ez a taktika a későbbiekben is sokszor bejött." Hogy a módszer mindig és mindenkinél működik, azt persze semmi nem garantálja, de azt jól példázza, hogy érdemes próbálkozni, és csak a kreativitás szab határt annak, hogy mivel kísérletezünk. A lényeg tehát egyszerűen a meglepetés ereje - ezzel ugyanúgy tudjuk kizökkenteni is a gyereket a lehetetlen helyzetből, ahogyan "belezuhant". (Itt kell megjegyezni: a hirtelen megoldások közé tartozik a nyakba borított pohár víz meg a zuhany is, ezt azonban tényleg csak súlyos esetekben szabad alkalmazni.)

Van azonban úgy is, hogy egyik stratégia sem segít. "Az unokaöcsém nagyon hisztis gyerek. Nem akarok a sógornőmre fújni, de nyilvánvaló, hogy miért - mondja egy 29 éves nő. - Amikor jó szóval, játékkal, bármivel próbálok közeledni felé, de nem azt kapja, amit akar, egyszerűen csak megüt." Nem csoda, ha ilyenkor elmegy az ember kedve az egésztől - de nem is baj. A szándékolt passzivitás és figyelmetlenség ugyanis szintén kifizetődő lehet: egyszerűen csak hagyni kell a gyereket, hogy tomboljon, és reagálni sem kell rá - illetve nem is szabad. Hadd csinálja, legalább kitombolja magát, persze azzal a feltétellel, hogy közben nem veri szét a helyet, ahol épp rájött a roham, és magában sem tesz kárt. Kicsit talán meglepő, de egyébként egy budai óvodában érdeklődve is azt a választ kaptuk, hogy leginkább ezt a módszert alkalmazzák, mert "nincs jobb". Egy csak a probléma: ez a taktika a közértben még akkor sem épp üdvös, ha nem borítja magára a gyerek az összes babkonzervet, mert ugye a közönségnek meglesz a véleménye. Minthogy igazán jó kezelési mód tehát nincs, jobb is a megelőzésre játszani.

Hisztihárítás

A múlt héten leírtak alapján látható: ha nem akarjuk, hogy kiboruljon a gyerek, elsősorban következetességre és megfelelő kommunikációra van szükség. Mint azt már elmondtuk, a dac sosem ok nélküli jelenség, hanem válaszreakció, ennél fogva el is kerülhető. Az alapszabály egyszerű: nem mondunk kategorikus nemet. Ha tiltani kell, intelligensebben és rafináltabban is elérhetjük a megfelelő hatást - egyfelől azzal, hogy megteremtjük a gyereknek a feltételeket ahhoz, hogy maga jöjjön rá a játékszabályokra, másrészt azzal, hogy partnerként kezeljük, elmagyarázzuk neki, mit szabad, mit nem, és miért van ez így, mert éreznie kell, hogy befolyása van az élete történéseire.

Fontos, hogy a tiltás mellett mindig legyen jelen a megengedés is, ha mondjuk elveszünk tőle valamit, mindig kapjon helyette mást: az ütvefúrót például ne csak azzal kapjuk ki a kezéből, hogy "Azzal nem játszunk", hanem nyomjunk is a kezébe egy bábfigurát, egy tollat, vagy bármi egyebet. A veszélyes tárgyakat persze eleve megéri elpakolni, sőt jó trükk, ha helyettesítjük is őket valamivel, amit veszélytelenül fedezhet fel a mindent megtapogató, megnyalogató, kipróbáló kölyök. "Mi a saját gyerekünknél például azt csináltuk, hogy mindenfelé gyümölcsöket, zöldségeket helyeztünk el a lakásban - mondja az előző cikkünkben megszólaló szakértő, Baktay Miklós, ezúttal apai minőségében. - Ha már úgyis megkóstol mindent, kössük össze a kellemest a hasznossal: abból nemhogy baj nincs, ha ilyesmit nyel le, de egyenesen egészséges is." Az ötlet persze szabadon tovább gondolható - a lényeg, hogy hagyjuk ismerkedni a világgal, mert ez az igénye.

Túlzásokba viszont nem szabad esni, mert amint arról már a múltkor is szóltunk, ha fenekestül felborul a megszokott rend, az ugyanúgy hisztis reakciót vált ki. Éppen ezért mindig megfelelő kereteket kell szabnunk a történéseknek, nem szabad hagyni, hogy az új élmények olyan időben érjék a gyereket, amikor nem áll készen; hogy kisebbfajta sokként hasson rá bármi; és azt sem, hogy túlságosan kifárassza valami, vagy eleve fáradtan álljon hozzá a dologhoz, mert a kimerültség is a hiszti forrása.

A gyerek életritmusát, igényeit ismerjük, úgyhogy ha szépen, ésszel adagoljuk az élményeket, és minden szituációban körültekintően, következetesen, partnerként kommunikálunk vele, előbb-utóbb hozzá is szokik ahhoz, hogy mit szabad és mit nem, elfogadóvá válik a tiltásokkal szemben, így valóban minimalizálható a dühkitörések száma, és nem fogunk sosem abba a hibába esni, hogy - magunk alatt vágva a fát - a végén mégiscsak engedünk.

forrás:noilapozo.hu