A partnere után kémkedő ember maga is szenved

Bár az egészséges párkapcsolat ismérve a maximális bizalom, mindenki vágyik az autonómia bizonyos fokú megőrzésére. Érdekes kérdés azonban, megtartható-e a kapcsolat sérülése nélkül a privát szféránk, ha párunk minden igyekezetével azon van, hogy az smseink, emailjeink közt guberálva megsemmisítse azt. A válasz lehet igen, de nagy munkába kerül.

Nagyjából hajnali három óra lehet, mikor furcsa zajra riadunk fel. Legnagyobb meglepetésünkre a "kedvest" nem az ágyban, hanem a nappaliban találjuk, amint épp a mi laptopunk előtt görnyed. Hosszú másodpercekig döbbenten állunk a sötétben, hiszen - ha a szemünk nem csal - épp a küldött leveleink közt matat. Bár a "Te meg mit csinálsz?" kérdés egy percre összezavarja, képes ezt az árulást egy sebtében összecsapott hazugsággal elintézni: "Én csak nem tudtam aludni, kijöttem internetezni". A fáradtság és a veszekedéstől való félelem megakadályozza, hogy a hajnali affér vádaskodásba csapjon át. A rossz szájíz azonban megmarad, hiszen bizalom ide vagy oda, őrült sikoltozásba kezd bennünk a gyanú - lehet, hogy a harmonikus párkapcsolat érdekében végleg fel kell számolnunk mindent, amit eddig magánszférának tartottunk.

Egy ideig működik a türelem

Persze kapcsolatunk hajnalán az efféle megalázó szituációk okozta csalódás rémképe még sehol sincs. Van helyette intenzív rózsaszín életérzés, kölcsönös bizalom, és a vágy, hogy a nap minden fontos mozzanatát megosszuk a másikkal. Ki gondolná, hogy nem is olyan sokára eljön az a pillanat, amikor bizonyos élethelyzeteket, szituációkat, bizalmas beszélgetéseket, vagy éppen a naplónak sebtében leskiccelt érzéseinket szántszándékkal meg akarjunk majd őrizni magunknak? Szó sincs elhidegülésről, megcsalásról és hazugságról, csupán a helyénvaló vágyról, hogy a szoros és intenzív kapcsolat köteléke mellett egészséges szinten maradhasson meg mindaz, amit sajátnak hívunk. Vannak kapcsolatok, ahol a másik privát szférája magától értetődően tabu és tiszteletben tartandó zóna, sokunk azonban a múló illúziókkal egy időben kénytelen temetni önállóságát is - köszönhetően a jelenlegi partner gyanakvásának és tolakodó nyomozásának. Ez a jelenség azonban egy bizonyos szint után már inkább destruktív, romboló komponense, mintsem természetes velejárója a harmonikus párkapcsolatnak.

"Eleinte még mókás volt, hogy részletesen be kellett számolnom minden percéről a napnak - mesél a függetlensége elvesztéséről a 27 éves Tamás. - A barátnőm viszont egyre erőszakosabb lett, minden este leellenőrizte a híváslistám, és az aznapi leveleim, mondván, ha szeretem, akkor nekem csak ne legyenek titkaim." Az első néhány alkalommal még szemet hunyunk felette, és kitartóan győzködjük magunkat, hogy a mobilunkon, a notebookon vagy a táskánkban való rendszeres - bevallott vagy titkos - kutakodás a szerelem biztos jele, így a szerelemféltés pozitív élményének kategóriájába soroljuk a másik agresszív kíváncsiságát. A sokadik gyanús esemény, törölt sms, hiányzó levél, máshol megtalált napló és pár epés megjegyzés után azonban hamar megvilágosodunk: könyörtelen és rendszeres ellenőrizgetéssel állunk szemben. Ez a fokozódó autonómiavesztés felmorzsolja a maradék lelki energiáinkat is, így az önállóságukban korlátozott áldozatok előtt gyakorlatilag két lehetőség áll: az abszolút meghunyászkodás és a szakítás keserves opciója.

Áldozat az elkövető is

"Persze, hogy szakítottunk. Én próbáltam meggyőzni, hogy hagyja abba ezt az értelmetlen nyomozást, de ő erre mindig hisztizni kezdett, hogy nem szeretem, meg hogy bizalmatlan vagyok vele - fakad ki Tamás. - Az ilyen viselkedés beteges, szerintem semmi értelme küzdeni ellene." Az indokolatlan magánszféra-sértést követő negatív reakció nem véletlen, hiszen minden porcikánk fellázad az ellen, hogy épp a hosszú távra társul választott, legszemélyesebb bizalmunkat élvező személy áruljon el minket. Bár kézenfekvő lenne egy összeszedett beszélgetéssel még melegében feltenni a pontot az i-re, sokunk mégsem mer a sarkára állni, inkább - korra és nemre való tekintet nélkül - többnyire csendben tűri, esetleg egy erőtlen tiltakozással reagál erre a nyomasztó helyzetre. Hiszen a düh, szomorúság és csalódottság ellenére is rettegésben tart minket a tény, hogy a mérleg egyik serpenyőjén a szubjektív tér és a minimális szabad levegő utáni vágy, a másikon azonban maga a kapcsolat áll.

Van, aki fejet hajt, mások azonban az átveszekedett együttlétektől és a szüntelen számonkérés okozta frusztráció elől menekülve az egyetlen vészkijárat, a kapcsolat rövidre zárása felé veszik az irányt. A privát létükben korlátozott személyeknek többnyire eszükbe sem jut helyes döntést hozni, logikusan gondolkodni, kompromisszumról és higgadt beszélgetésről álmodozni. Pedig biztosan érdekes választ kapna, aki a veszekedés vagy önemésztés helyett egy nyugodt percben arra kérné partnerét, hogy üljön le, és mondja el, hogy érzi magát ebben a kapcsolatban. Még az is lehet, hogy kiderülne, miért van a társul választott, "kicsikém" becenévre hallgató személynek szüksége arra, hogy ellenkező nemű feladóktól érkezett sms-ekre vadásszon.

"Sokat dolgozott, keveset találkoztunk, én pedig megijedtem, hogy van valakije, ezért elkezdtem olvasgatni az üzeneteit, a naplózott csetbeszélgetéseit - vázolja a helyzetet Dia, Tamás exbarátnője. - Féltékeny voltam és hülyeségeket csináltam, de csak azért, mert szerettem." Félreértés ne essék; a bizalmatlanság és féltékenység szülte kisstílű nyomozás nem része az alapvető bizalmat feltételező őszinte közös létnek. Ennek ellenére, aki lát realitást a kapcsolatban és érez magában elég kitartást a folytatáshoz, annak érdemes figyelmet szentelnie rá, hogy mi válthatja ki ezt a szokatlanul furcsa, bizarr módon féltékenykedő magatartást a másikból. Ugyanis - a tévhittel ellentétben - ennek az abszurd játszmának nemcsak mi estünk áldozatul: hasonlóan szenved a detektív szerepbe bújt társ is, aki a nap nagy részét pattanásig feszült idegállapotban tölti, miközben táskák és számítógépek rejtekében nyomoz néhány árulkodó jel után. A válasz nagyon fontos, mégis jobb, ha a "miértre" nem tippelgetéssel próbálunk gombot varrni. Ha tehetjük, inkább - nyugodt és empatikus partner módjára - szakítsunk időt a kulturált, vádaskodástól mentes beszélgetésre, ami talán fényt derít a bizarr nyomozás és a számunkra létfontosságú önállóság eltiprásának okára. Lehet, hogy elsőre nem kapunk épkézláb választ, sőt az is, hogy nem fog tetszeni, amit hallunk. Mindenesetre az őszinte figyelem és kitartás, a rendszeres, gyakori beszélgetések, a nyugtató és bizalmunkról tanúskodó szavak, és úgy egyáltalán, a probléma sértődésmentes kibeszélése sokat segíthet hosszútávon.

"Nem bíztam a barátomban, ezért rendszeresen rajtaütöttem a munkahelyén, hívogattam, tényleg ott van-e, sőt párszor követtem is az ebédszünetekben - vall viselt dolgairól a 30 éves Zsuzsi. - Mikor szakítani akart velem emiatt, nagyon megijedtem. Azóta próbálok odafigyelni magamra, és elmentem egy pszichológushoz is." Tetszik vagy sem, a párkapcsolat nem egyenlő a privát szféra nélküli élettel. Jogunk, sőt, a kiegyensúlyozott párkapcsolat érdekében, kötelezettségünk is, hogy az együtt töltött évek számától függetlenül mindig megtartsunk egy részt önmagunkból - az egészséges kereteken belül épp akkora szeletet, amekkorára szükségünk van ahhoz, hogy szabadon lélegezhessünk. Bár nyomós érv lenne, az erőszakos követelőzés és nyomkövetés ellenére sem szabad, hogy feladjuk önmagunkat. Ha túlzónak érezzük a szemrehányó magatartást, inkább - a bizalomra és a gyengéd érzelmekre alapozva - próbáljuk megértetni partnerünkkel, hogy a saját tér megőrzése nem a bizalmatlanság vagy az elhidegülés jele, csupán egy kis szelete annak az intim zónának, ami mindegyikünknek - így neki is! - jár.

A pozitív megoldás a kapcsolatba fektetett közös energián áll vagy bukik. Ha nem tetszik a partner viselkedése, beszélni kell róla, nem duzzogva odébbállni, hanem magunkba nézni, őszintén kommunikálni, érdekegyeztetni, kompromisszumos megoldást keresni, akár külső segítséggel, pszichológus közreműködésével változtatni a probléma forrásához vezető konfliktushelyzeten. Akkor azonban, ha úgy látjuk, hogy a jelenlegi kapcsolat híján van a kölcsönös akaratnak és közös erőfeszítésnek, ha a partner diktatúrája ellen sokadik próbálkozásunk dacára sem vethető be az értelmes kommunikáció és az észérvek, jobb kilépni a méltóságunkat és önbecsülésünket fenyegető kapcsolatból. Csak ez az egy esélyünk van arra, hogy egyszer megtapasztalhassuk, milyen egy kapcsolat, ami teret ad autonómiának és személyes szabadságunknak.

forrás:noilapozo.hu